A két napos találkozón volt egy olyan feladat is, amitől az első pillanatban felment a pumpám. Miért? A berögződéseim miatt. Az első reakcióm az volt, hogy én ezt úgysem tudom megcsinálni, mert kétbalkezes vagyok hozzá. És a maximalista énem azonnal lázadni kezdett, az ego kisördöge meg a fülembe sutyorogni, hogy el fogom cseszni, béna vagyok, hogy fog kinézni stb...Szívem szerint elmenekültem volna, a belsőm sikítozott, hagyjanak békén, én ezt biztosan nem csinálom meg! Sőt! Meg se próbálom! Teljesen befeszülve kezdtem neki a feladatnak. Még úgy is, hogy nem volt igazi tétje. Kapitányunk annyit kért, hogy az elkészült műveket viseljük majd. Nem árulok zsákbamacskát, karkötőt készítettünk. A társak lelkesen álltak neki, aztán látván tanácstalanságomat, azonnal többen is a segítségemre siettek és türelmesen elmagyarázták, mit mi után kell tennem, hogy szép legyen.

A végére rám is átragadt a lelkesedésük, főleg, hogy erőfeszítéseimet siker koronázta.

Menet közben a fiúkkal azon viccelődtünk, nem az enyém lesz a legfélresikerültebb darab. Amíg elmélyültem a munkában, eszembe jutott Menis. Talán nem pontosan így fogalmazott, bennem mégis így maradt meg. Többször hallottam tőle, nem biztos, hogy azok vagyunk, akiknek a környezetünk gondol. A ránk aggatott címkék beskatulyáznak és ha nem figyelünk oda, azoknak megfelelően viselkedünk. Gyerekként sosem volt sikerélményem technika órán, nem tudtam megcsinálni a feladatokat. Ha mégis, vért izzadtam és még véletlenül se hasonlított a többiek jól sikerült munkájára. Időnként a tanároknak türelmük se volt kivárni, míg elkészítettem az adott tárgyat. félbehagyatták, esetleg befejezték helyettem. Nekem volt a legbénább műanyag karkötőm, periszkópom, faládikám, fotóalbumom... A kötésnél valahogy mindig dupla lett a sor... És így tovább. Egy idő után már magam is úgy gondoltam saját magamra, mint kétbalkezes bénára. És akkor jött ez a feladat. Talán a fentiek tükrében érthető a feszültségem. Aztán láss csodát!

Hálás vagyok a társaimnak, hogy türelemmel, elfogadással, megértéssel fordultak felém és biztattak. Lássatok csodát, ezt egyedül alkottam!!!

A karkötő ékes bizonyítéka és örök mementója annak, hogy a bennünk élő negatív programok felülírhatóak. Úgyis, hogy évekig, évtizedekig mást gondoltál magadról. Merni kell bátornak lenni és megtenni az első lépést!

Ahányszor ránézek a kész műre, mindig felemelő érzés. És hihetetlen szabadság! Megcsináltam! Felszabadultam egy több évtizedes teher alól. Legyinthettek, hogy na bumm, ez csak egy egyszerű karkötő. Lehet, hogy Neked az. Nekem egy egész világot jelképez!

- folyt. köv. egy másik posztban