A leendő asszisztensek négy alkalommal találkoznak, ezeken kötelező a megjelenés. Természetesen, ha a csapat igényli, a négyből több találkozó is lehet. Nálunk nehezített pálya volt, hogy az összes találkozóra nyáron került sor, ami szinte mindenkinek hónapokra előre be van táblázva.

Az első találkozóra izgatottan készültem, kíváncsian vártam, hogy akiket nem ismerek, vajon milyenek lesznek. Kapitányunk tartalmasan kitöltötte a rendelkezésre álló időt, nagyon jó kis feladatokkal hozta közelebb az embereket egymáshoz. Talán nem volt nehéz dolga, mert mindenki szerette volna a lehető legjobban ellátni majdani feladatát, illetve jó páran ismertük is egymást.

Az első pillanattól úgy tűnt, jó kis közösség lesz ez. Mi sem bizonyította jobban, mint hogy a helyszínre már az első találkozó előtt telekocsit szerveztünk, s a vidéken tartott két napos csapatépítőre is hamar megteltek a járművek. Ami nem csak nekem, de kapitányunknak is fontos volt, a pontos érkezés. Egyik alkalommal se volt hiba, mindenki a megbeszélt idő előtt ott volt. Aki mégis néhány percet késett, annak dugók nehezítették útját. Folyamatos volt a kapcsolattartás a közösségi felületen, telefonon és rendszeresen kaptunk házi feladatot. Tudtuk ki, milyen problémával, vagy akadállyal küzd, illetve mitől dobódott fel.

A házi feladattal meggyűlt a bajom. Sokat gondolkodtam rajta, miért érint rosszul az, hogy nem annyira jól sikerült teljesíteni. Rájöttem, azt éreztem, hogy a másik félnek kevésbé fontos. Szerencsére a két napos rendezvényen folytattunk egy alapos eszmecserét erről. Igyekeztem az én oldalamat, az egot félre tenni és megérteni azt, mi vezetett oda, hogy a feladat nem lett 100%-os. Mert én maximalista vagyok. Ez bizonyos helyzetekben előnyös, máskor viszont vélhetően a nem ilyen felfogással működő embereknek simán az agyára megyek.

Mindig azt mondom, hogy az egyik legfontosabb, amit az Esszencián megtanultam, az az ELENGEDÉS. Számomra ez is nehézséget okoz, de egyre több helyzetben megy. Amikor már nem görcsölök valamin, amin úgysem tudok változtatni. A házinál is igyekeztem ezt szem előtt tartani. Hogy fogjam fel úgy, én mindent megtettem, amit vállaltam, a többi nem rajtam múlik. És mivel nem rajtam múlik, nem tudok rajta változtatni. Természetesen ezzel együtt se volt könnyű elfogadni egészen addig, míg meg nem tárgyaltuk.

A hétvégi rendezvényünket egy csodaszép falucskában tartottuk. Mégsem volt felhőtlen az öröm, mert egyik asszisztenstárs hozzátartozója komoly műtéten esett át, így ő nem tudott megjelenni. Ennek ellenére mégis érezhető volt, hogy közénk tartozik, a párjával a legszuperebbül oldották meg a feladatot. A többieknek szinte elő se kellett adni a házit, az első percben őket szavaztuk a képzeletbeli dobogó legfelső fokára. Egy másik csapattárs szomorú esemény miatt csak későbbre ígérte magát.

Sok beszélgetés, újabb ötletes feladatok sora várt ránk. És egy beszéd. Ahol kapitányunk igyekezett nyomatékosítani az elvárásait. Nem mindenki fogadta egyformán, de az abban foglaltakkal mindenki egyetértett. Az is elhangzott, hogy ha valaki meggondolja magát, vagy előre nem látható események következnek be az életében, akkor jelezze és elválnak útjaink. Véleményem szerint fontos volt a határokat meghúzni, minden közösségben kellenek iránymutatások, legyen szó akármilyen demokratikus szervezetről. Ahol van egy vezető, elengedhetetlen és megkerülhetetlen, hogy a vezető útmutatásai világosak és érthetőek legyenek, a célokkal pedig az alatta tevékenykedő emberek egyetértsenek. Vagy ha nem értenek vele teljes mértékben egyet, akkor is el tudják fogadni azt. Akarjanak és tegyenek is érte. Nyilván másképp működik egy önkéntes alapon szerveződött közösségben ez, mint egy munkahelyi alá-fölé rendeltségben. Itt épp ezért volt nyitva a távozás kiskapuja. Voltak, akik éltek vele. Az okokat pedig azok tudják, akire tartozik.

Azért írok erről hosszan, hogy eloszlassam azon emberek kétségeit, akik még sosem találkoztak az Esszenciával,  hogy itt valamiféle szektáról van szó, ahol mindenki ész nélkül követi a mester tanait. Nem így van. Itt emberek dolgoznak együtt, önkéntesen azon, hogy minél több emberhez eljussanak Menis nagyszerű gondolatai. Direkt nem tanítást írok, mert itt nem tanulsz, sokkal inkább tapasztalsz. Magadról, magadtól, a környezetedtől a visszajelzések által.

Szóval feszültség és súrlódás minden csapatban van. Ennek mértéke nagyban függ a közösséget alkotó emberek temperamentumától. A mi csapatunk jelesre vizsgázott a találkozókon és a kurzuson is, egy hangos szó nem volt. Tényleg. Számomra ez hihetetlen és felemelő. A kapitány motivációs beszéde pedig idegenül hatott kicsit a szájából, tekintve, hogy ő alapvetően egy békés, mások felé empátiával, érzékenységgel és nyitottsággal forduló személy. A beszéd keményebb (de nem bántó!) volt, pont megfelelő arányban tartalmazott szigorú és következetes elemeket. Volt, akit közelebbről érintett, annak az lehetett az oka, hogy betalált az adott gondolat. De ez a nap többi részére egyáltalán nem volt negatív hatással. Mindannyian tudomásul vettük, egyetértettünk, majd sok nevetés és játék közepette folytattuk a komoly munkát. Mert a munka maga az volt. Hiszen a szemináriumon résztvevők tőlünk várták azt a támogatást és biztonságos közeget, amit előtte mi is megtapasztaltunk a saját kurzusainkon. Erre viszont fejben is fel kellett készülni.

- folyt. köv. egy másik posztban (talán már lesz szó a legendáról is ;))