Nos, az ember lányát sokféle hatások érik, amikor kiderül, hogy olyasmire vállalkozik, ami nem éppen hétköznapi.

Amikor magadnak megfogalmazol egy nagy célt, ízlelgeted, dédelgeted, de még nem osztod meg senkivel, lamentálsz, hezitálsz, hogy vajon jó-e, tedd-e, akarod-e. Aztán eldöntöd, hogy igen, ezt kell csinálni, ezt szeretnéd, belső kényszer hajt. Lassan a külvilágban is realizálódik a történet, bizalmasan elmondod néhány bennfentesnek, de még nincs az, hogy mindenképp el kell indulnod. Még csak beszélgetsz róla, rágod...

Aztán egyszer elmondod valakinek, aki tágra nyílt szemekkel csodálkozik és azt mondja, hogy ha megcsinálod, hát ő bizony felnéz rád. Akkor abban a pillanatban eldől. Hogy Te ezt megteszed. Hogyan is okozhatnál csalódást? Magadnak? Nem másnak?! Magadnak, mert érzed, hogy képes vagy rá, de kell hozzá a biztatás...

És igen van az a pont, ahonnan tényleg nincs visszaút. Na meg persze ezen felül is tervek :D Sok, új, talán szokatlan. Viszont az egy másik bejegyzés lesz.... Máskor.... Most vissza a túrához...

Ahogy a korábbi posztban már olvashattátok, nem kis előkészületet igényelt. Hiszen az ember lánya nem minden nap indul neki egyedül, biciklivel az ismeretlennek.

Indulás előtti este meglátogattak a barátok és biztattak, hogy biztosan szuper lesz minden. Én körülbelül ekkorra bizonytalanodtam el, hogy tényleg kell-e ez nekem. Szerencsére nem volt időm túl sokat ezen agyalni, mivel az este gyorsan telt, filmnézéssel, beszélgetéssel és kevés alvással. Itt jött az újabb aggály, vajon 3 óra alvás után mennyire logikus belevágni egy ilyen túrába? Még akkor is, ha tudtam, hogy az első etap nem lesz hosszú. A magyar szakaszt úgy terveztem meg, hogy beiktattam a barátok meglátogatását is, úgyis ritkán jutunk el egymáshoz.

A viszonylagos alváshiány hála az égnek csak este ütközött ki, de akkorra már nagyon fáradt voltam alapból is. Nem a km viselt meg, hanem inkább az az izgalom, hogy menni fog-e, képes leszek-e végig csinálni. Egész úton az lebegett a szemem előtt, hogy ha mások egyedül neki vágnak az El Caminonak, akkor én nyerő helyzetben vagyok, hiszen a cuccaimat nem magam cipelem, a bicikli elbírja, nekem csak élvezni kell a tájat és elmélkedni azon, amiért neki indultam.

Nos, az elmélkedés az első 20 km-en nem nagyon jött össze. Az alábbiak fogalmazódtak meg bennem, néha egyszerre, néha meg kisebb-nagyobb fázis késéssel:

a) normális vagyok-e?

b) nem lenne-e jobb, ha most azonnal visszafordulnék?

c) képes vagyok-e egyedül eljutni Passauba?!

A cuccaim lehetetlenül nehéznek tűntek, a táj nem nyűgözött le, izzadtam, mint fürdős k..a a templomban, szóval konkrétan mindenhogy éreztem magam, csak jól nem.

Az áttörés a 20. km  környékén jött. A Duna kibukkant a fák közül (persze korábban is végig ott volt, láttam is, de a hatás...), tova úszott rajta egy hajó és akkor hirtelen azt éreztem, hogy jó helyen vagyok. Hogy minden rendben lesz. Hogy akarom én ezt.

Hiába döntöd el fejben, hogy majd menni fog, azért nem olyan egyszerű.

A kompon beittam a csendesen ringatózó Duna látványát, szippantottam a jó levegőből és végtelenül élveztem, hogy nincs más utas rajtam kívül. Partot érve betértem egy kávéra a pilismaróti rév büfébe, ahol összefutottam egy francia fiúval, aki Franciaországból egészen Romániáig kerekezik egyedül, napi 140 km-eket tekerve. Hol van ehhez képest az én napi 80-as vállalásom?! Kicsit el is szégyelltem magam, hogy képes vagyok sajnálni magam, holott még alig tekertem egy kicsit.

Vincent nagyon örült, hogy végre valakivel tudott szót váltani, én meg annak, hogy azért még néhány dologra emlékszem, s nem kopott el teljesen a nyelvtudásom. Ahogy elköszöntünk egymástól, abban maradtunk, hogy tartani fogjuk a kapcsolatot és lelket öntünk a másikba, főleg, hogy Vincent egyedül, számára ismeretlen országban ünnepli majd a szülinapját. (Ugye, mire nem jó a facebook?!)

Esztergom felé horrorisztikus élmények értek, korai volt a megnyugvás, meg az, hogy majd én akkor innentől élvezem az utat. Sajnos egy jó 5 km-es szakaszon nincs kiépítve a kerékpárút, ami az autósokat egyáltalán nem zavarja, mint az őrült úgy közlekednek és előznek, akár tehergépjárművel és busszal is. Rendesen halál félelmem volt. Ezt az érzetet fokozta a mellém érkező belga biciklis társ, akit többször is figyelmeztetnem kellett, hogy húzódjon mögém, mert jönnek a kocsik. Az öreg egy kicsit Pándy Andrásra emlékeztetett és nem töltött el boldogsággal, hogy mellettem teker. :D  Míg Vincentnél alig voltak cuccok, "András bácsi" még a kemping asztalt is felkötözte a brinyóra. Ő egyébként Bulgáriából tekert Belgiumba. :)

Újfent megállapítottam, hogy a hátizsákom nélkül egyszerűbb lenne az élet, de nem volt mit tennem, máshogy nem sikerült bepakolni.

Esztergom kertvárosi részén leültem a tájban gyönyörködni, majd jött egy család, ahol a kisfiúnak oly annyira szimpatikus lettem, hogy egy csomószor kézen fogott, s elhúzott a vízig, hogy menjek be vele. :)

A megbeszélt időben megérkeztem a barátaimhoz, ahol nagyon jó hangulatban telt a nap hátralévő része. Megnéztem egy aikido edzést ( http://aikidoesztergom.hu ) is /ez itt a reklám helye!/, csak ajánlani tudom mindenkinek. Edzés után vacsorázni a sörkertbe (Kék Duna Söröző) mentünk, ahol isteni volt a hekk. Abban a boldog tudatban feküdtem le aludni, hogy igen, tényleg jó lesz ez a túra nekem!