Az ember a halált mindig nehezen fogadja el.

Nehéz egy betegséget, egy balesetet, egy fiatal élet elvesztését bármikor is feldolgozni. De muszáj az életnek tovább mennie. Viszont, amikor valaki önkezével vet véget a vélt, vagy valós szenvedéseinek?! Arra mit lehet mondani? Az ember lelkének egyik fele sír, gyászol és azon gondolkodik, hogy miért? Mi vezetett idáig? Hogy a közvetlen környezete vajon nem látta? Ennyire nem foglalkozott vele senki? Hiszen nagy társasági életet élt. Ilyen jól tudta titkolni? Hogy senkinek semmi nem tűnt fel?

Persze T. P. mindig a társaság közepe volt. Humoros, segítőkész, jó szándékú, aki mindig igyekezett a jót látni, aki nem akart bántani soha senkit. Lehet ez alatt roppant össze?! A jó akarat alatt? Hogy nem tudta senkinek elmondani, ami őt bántotta, foglalkoztatta? Hogy úgy volt vele, nem terhel ezzel senkit? Hiszen mindig ő az, aki vidámságot csempész mások életébe? Sajnálom. Annyira sajnálom, hogy elmondani sem tudom.

Közben meg ott van az a másfajta érzés. Az a másik fél, ami nem gyászol, hanem valami egészen mást érez.  Haragot és dühöt. Hogy gyáva és önző módon megfutamodott. Hogy ő, akit annyian szerettek, kedveltek, akinek mindenkihez volt egy kedves szava, most csak magára gondolt. Önző módon csak és kizárólag saját magára. A nélküle felnövő gyerekére és az itt hagyott űrre nem. A meg nem válaszolt kérdésekre, a család, a barátok fájdalmára, értetlenségére nem gondolt.

Sokáig ott lesz még a kérdés, hogy miért?! Miért?! Miért?!

Nem így kellett volna lennie!

Rest in peace Peti! :(

T.P élt 41 évet  :(((((