Az ember lánya ne akarjon ész nélkül nőiesedni. Főleg akkor ne, ha előtte kifejezetten sportos típus volt.

Megvettem álmaim cipőjét.

Naivan azt gondoltam, hogy miután fél órát ugrabugráltam a lakásban benne, már mindenféle következmény nélkül felvehetem az utcára is. Tévedtem! Az egyensúlyozás sík terepen remekül ment. Legalábbis az előszobában. A lépcsőházban megállapítottam, hogy baromira csúszik. Még jó, hogy van korlát. A lépcsőházat sikeresen abszolváltam, jöhet az utca. Igen ám, de ott egyenetlen a talaj, szóval csak semmi rohanás, csajosan irány a közeli pékség. Két botlás (még jó, hogy csak két mami, egy papa meg pár kis kölyök látta) után szó szerint beesek az ajtón. Annyira koncentráltam, hogy észre se vettem, nyitva az ajtó. Odabent babakocsis anyuka. Természetesen az én vadi új pipellőmön fordítja meg a kocsit, sűrű bocsánatkérések közepette. Grrr....

Majd néhány lépés után konstatálom, hogy töri a lábam. Nem kicsit. Megnézem. Hiba. Az egyik lábamon úgy feltörte, hogy a szép új cipő belülről ázik a vérben. Segítség! Hogy fogok hazamenni?!