Elég messziről kezdenem. Tomival.

Aki a szemünk láttára nő fel. Az egész vonatozó népség szeme előtt. Évekkel ezelőtt figyeltünk fel rá. Izgalmas jelenségnek ígérkezett. Talán az általános iskola első osztályát kezdte, sok mai gyerekhez hasonlóan ő sem bírt megülni a hátsó felén. Az első napokban szörnyen sajnáltuk. Nem csak őt, nagymamáját is. Minden reggel azon a vonaton zötykölődtek, amin mi is. Eleinte még szívesen ültünk abba a kocsiba, ahol ők is utaztak. Aztán kezdett sok lenni, hogy Tomika mindenkit rugdos, hogy a mamája nincs tekintettel másokra, még véletlenül sem teszi fel az ülésről a táskát, nem húzza magát összébb, ha valaki mégis oda szeretne ülni. Később már az is zavart, bár még bőszen sajnáltuk a kis srácot, hogy minden reggel valamit tanulnia kellett. Egy idő után azt hittük, hogy szegény nem túl jó képességű, ezért gyötri a nagymamája halálra.

A vonat mindig emberekkel zsúfolva, s vannak (köztük én is), akik még ilyenkor egy kicsit szeretnének pihenni. Nem aludni, mert az szerintem ilyenkor viszonylag kevés embernek sikerül, de kicsit csendben elmeditálva a nap leendő történésein, csukott szemmel hallgatni a vonatkerekek ütemes zaját. Tomikáék minden áldott reggel ebbe a csendbe rondítanak bele.

- Tomika! Kész a matek/irodalom/akármilyen leckéd?! Igen, akkor vedd elő a másikat! Jó! Akkor most mondd meg, hogyan oldod meg ezt a feladatot!  Melyik van előbb? Mit tanultál? - ehhez hasonló kérdések tömkelege záporozik reggel fél 7-kor a kiskölyökre. Ráadásul a néninek borzasztó hangja van, legalábbis engem roppant mód irritál. Az első döbbenet akkor ért, amikor Tomika egy verőfényes tavaszi reggelen fellázadt.

- Anya! Nem lehetne, hogy most.... - tapintható volt a döbbenet. A nő kicsit sem anyukás, ezerszer inkább nagymamás. Saccolni sem lehet, hogy mennyi kettejük közt a korkülönbség, de az anyának titulált egyed nagy darab, öltözködésre egyszerű, viselkedésre olyan szigorú tanárnénis, szóval Tomika anyukája nem anyukás jelenség, s aki szintén először hallotta velem együtt a megszólítást, mind tátott szájjal bámult. 

Tomikát sajnáltuk mikor anyuci nyári szünetben is minden áldott nap hozta magával, s próbáltuk kitalálni vajon hol is dolgozhat, ha nem tanár és nincs nyári szünete. Aztán egy elcsípett beszélgetésből kiderült, hogy valamelyik kormányhivatalnál robotol. Itt már nem csak Tomikát, hanem az ügyfeleket, munkatársakat is nagyon sajnáltuk.

Aztán egyik reggel olyan történt, ami szerintem példa nélküli. Tomika már felső tagozatos, mert a múltkor a görög isteneket és a különböző rovarokat vették számba reggel, majd mikor befejezték, anyuka megkérdezte (semmi dicséret, hogy a gyerek szinte minden kérdésére tudta a választ), hogy akar-e olvasni. Tomika lelkesen bólogatott, mi fellélegeztünk, hogy végre csend lesz és szegény gyerek is kikapcsolhat, nem kell tananyagot bifláznia, mikor a drága anyu elővette Az atommag című, lexikon vastagságú, nem épp gyerekeknek való könyvet.

Az emberek dermedten figyeltek. Azt hiszem rajtam kívül is még sok embertársamban megfogalmazódott néhány kérdés, mint például:

a) biztos, hogy a vonaton kell-e tanulnia egy gyereknek?

b) tényleg jó-e, hogy a korán induló vonattal (ha én fél 7-kor szállok fel, ők meg már néhány megállót utaznak)  kell iskolába mennie?

c) nincs-e jobb (jó) intézmény a közelben, ahová esetleg ismerős is el tudja reggel kísérni?

d) vajon mennyire egészséges, hogy egy 10-12 év környéki gyerek mindent irányítottan csinál és még az olvasás élményét is anyuka szabályozza?!

Érdekelne, vajon Tomika hogy teljesít az iskolában és milyen felnőtt lesz belőle?! Sajnos az is látszik, hogy bár anyu későn vállalta a gyereket, de nem veszi emberszámba, általában, ha magyaráz neki, türelemmel teszi, de mintha hülye gyereknek szövegelne. Tényleg nincs senki a környezetében, aki megmondaná neki, hogy így elrontja azt a szegény fiút? Hogy felnőve, anyu irányítása nélkül egy érzelmi nyomorék lesz?! Tomika! Tarts ki! Van élet a mamán kívül is!!!!!