Az élet tulajdonképpen igazságos. Csak ez most kicsit sem vigasztal. 

Csalódtam egy emberben. Biztosan meg van az oka a viselkedésének, de én nem kaptam rá magyarázatot. Persze tudjuk, hogy ennyi idősen már nem kellene hinnem abban, hogy az emberek jók és felvállalják az érzéseiket, legyenek azok jók, vagy rosszak. Úgy látszik utópisztikus elképzeléseim vannak dolgokról. Az általam elképzelt világban az emberek kimondják amit gondolnak. Persze lehet ezt burkoltan, finoman is csinálni, hogy a másik ne sérüljön. A való világban viszont az emberek szó nélkül tűnnek el. 

Sokáig kerestem a hibát magamban, míg a legjobb barátom rám pirított, hogy hagyjam abba az önostorozást, mert egyrészt mások fejébe nem látok bele, másrészt a másiknak meg azt kell(ene) látnia, hogy én ez vagyok és ezt tudom nyújtani. Hogy aztán tud-e vele valamit kezdeni, már nem az én problémám...

És akkor a másik oldal. A hozzám közel álló személyek látják, hogy megvisel a magyarázat nélküliség, s egyikük elmondja, hogy évekkel ezelőtt ő a maga (akkor még) suta módján próbált közeledni felém. Máris jobbá tette a napom, annak ellenére, hogy köztünk sosem lehet semmi - részletezni nem kívánt okokból. 

Viszont felmerül a kérdés, hogy én vajon hova teszem olyankor a szemem?!