Egy könnyed ebéd utáni aprósággal indítanám a februári posztot. 

Van olyan, aki ne szeretné a csokoládét? Ebéd utáni nasi, vagy csak azért, mert megérdemlem? :)

A múltkor céges rendezvényünk volt, ahol előkerült egy csokiszökőkút is. A belgáknál csodáltam legutóbb eme szerkezetet a csoki nagyhatalom jeleként minden második üzlet kirakatában, s kintről ínycsiklandozónak tűnt, ám mikor kézközelbe került, s elérhetővé vált a csoda, sokat veszített varázsából. Valamiért nem voltam elájulva tőle....

Azt sem tudom írtam-e már arról, hogy mely csokoládékkal lehet kiüldözni a világból? Többnyire olyan vagyok, mint Gombóc Artúr, szeretem a kerek csokoládét, a lyukas csokoládét, a gömbölyű csokoládét, de a

1) konyak meggyet

2) étcsokoládét

3) mogyorósat még véletlenül sem eszem meg.

Eset, ami a minap megesett, hogy kaptam ajándékba egy tetszetős kézműves csokoládét. Önmagában is kihívást jelentett, lévén, hogy étcsoki volt. Nem a tömény fajtából, s mivel csilis-fügés volt, gondoltam a művészi megmunkálás mellet fantasztikus élményben is részem lesz.

Lett is. Sikerült egy darabka csilit magában bekapnom, amitől negyed órán keresztül folyt a könnyem patakokban. Ezek után hőssé avanzsáltam családtagjaim szemében, majd magam vigasztalásául elmajszoltam egy kockát az étcsokiból is. Katarzist mégsem ez okozott, hanem anyukám diótortája a végén. :)