Persze tudom, hogy az embernek meg kell barátkoznia a korával. A múltkor ecseteltem, hogy miért is jó 30 felettinek lenni.

Most álljon itt az ellenpélda.

Kellően fiatalosnak gondolom magamat, s többnyire mindenkivel megtalálom a hangot.

Éppen nem túl fitten jöttem haza valamelyik nap vonattal. Aki ismer, az tudja, hogy kedvenc barátom, Migrén Úr eléggé mély nyomokat szokott hagyni rajtam. Pont egy ilyen nap volt ez is, kellően fáradt és ingerült voltam amiatt, hogy már sokadik napja fáj a fejem. Erre a vonat úgy tele volt a hideg, szeles, esős napon, mint nyáron túrista szezonban. És természetesen velem szemben olaszok csacsogtak temperamentumosan, mellettem fiatal lánykák ültek csomagjaikon, előrébb hangos nyugdíjasok utaztak valahova. Belemélyedtem az olvasnivalómba, s mikor közeledett a leszállás, a diáklánykák (olyan 15-16 évesek) azon töprengtek hangosan, hogy az ő úticéljuk még hány megálló. Kedvesen rájuk mosolyogtam, s mondtam, hogy még kettőt kell menni. Közben nekiálltam öltözködni. Ők udvariasan odébb húzgálták a sporttáskákat, bőröndöket, majd ahogy elindultam kifelé, jött a kérdés: Csókolom, ki tetszik férni?

Na bumm...

Valahogy ettől a korosztálytól ez mindig szíven üt. Persze tudom, hogy nehéz eldönteni, hogy kinek mit köszönjenek, hogy mondják, de akkor is....