Ki kell ábrándítsak gyorsan mindenkit, nem én mentem férjhez, bár a szomszéd asszony épp a napokban csengetett be és kérdezte meg, hogy élek-e még, mert olyan ritkán lát.

És már azt hitte, hogy férjhez mentem, lebabáztam, csak ő nem tud róla. :) Nos, ez nem az a mese. :)

Bár, ha a két lépcsőházzal odébb lakó ezermesteren múlik, akkor még az is lehet, hogy ikreim lesznek. Már persze, ha vizuálisan bele lehet az emberbe szuggerálni a gyereket. A minap gyanútlanul ballagtam le a szemetes irányába, rajtam az itthoni "játszós" ruhám, amiben takarítani szoktam. A pasi (apám lehetne....) meg épp a lépcsőház előtt áll. Többnyire alig lehet lerázni. Van a fejében az esetek nagy részében, s mindenki tudja, hogy ő a környék férjezett asszonyainak réme. Na már most, nem volt rajtam melltartó. (Ha még nem mondtam volna, uuuuuuuuuuutálom!) Persze egyből kiszúrta és neki állt beszólogatni. Alig bírtam elmenekülni... jáááááj, hogy mennyire nem bírom a magukat Don Huannak képzelő kivénhedt f...okat.

De vissza az eredeti témához!

Egy nagyon kedves kollégám nősült meg a napokban. A munkahelyről a szertartásra ketten voltunk meghívva. Az esküvő helyszíne egy pesti templom volt. Nem vagyok vallásos, de a pap szépen beszélt, személyre szabottan. A leendő házastársak nagyon boldogok voltak, sugárzó mosolyuk a napocskát is előcsalta a nagy napra. Előző nap térdig érő vihar volt és izgultam értük. Mindketten gyönyörűek voltak, az igenek határozottan hangzottak el, hiba nem volt egy szál sem. Leszámítva azt, hogy a szülő köszöntő csokor otthon maradt. :) Így kb. 10 p-et csúszott az önkormányzati szertartás. /nem csak én hagyok el dolgokat, ez azért megnyugtatott/

A templomi szertartás után cukrot dobált az ifjú pár, hogy édes legyen az életük. Ilyen felénk nem divat. A pap amúgy a szerelemről beszélt! ami sosem múlik el. Hát... Ez mondjuk furcsán hangzott a szájából.

A házasságkötő előtt volt fényképezkedés, amikor mindenki odaállt egy kép erejéig. Erről mi sem maradtunk le. :) Az anyakönyvvezető 12 p alatt lezavarta az egészet. Nem volt vers, ének... Aztán megkérdeztem pár embert, s azt mondták, ha van egyházi szertartás is, akkor nem húzzák a polgárit. Nálam kénytelenek lesznek... :))

Az ifjú pár jött ki utoljára, s olyan rizs áldást kaptak, hogy szerintem egy kilót biztos rájuk szórtak a jót akaró rokonok. Itt fogadták a gratulációkat is, majd volt mennyasszonyi csokor dobás (szerintem előre leboltolva) és közös nagy fénykép is, amin tuti nem fogunk látszani a kolléganővel, mert mindenki magasabb volt nálunk. :)

Számunkra itt ért véget a történet. Illetve számomra ott, hogy a ház előtt kiszállok a taxiból, majd sutba dobva a méltóságom maradékát majd négykézláb araszolok a lakásig. Az a fránya cipő... Csak az ne lett volna... :D