Évi rekreáció vidéken.

A szálloda nem túl elit, de rengeteg szolgáltatást kínál. Többek közt a súlyfürdőt, vagy köznapi nevén akasztást is. Nem árulok zsákbamacskát, az oroszok tömegével jönnek minden évben. És többnyire a fürdési lehetőség mellett az akasztást veszik igénybe. Emberünk kb. 70 és a halál között, de ez egy cseppet sem zavarja abban, hogy a vízből kijőve még a bejáratnál letolja a nadrágját! és neki álljon törölközni. És senki nem szól rá!

A másik se piskóta, ledobja a köntöst és fürdőcucc nélkül, a la natúr szeretne a medencébe menni.

Másik: Ballagok a szoláriumba. Már messziről hallom, hogy valaki beszél. Azt hittem, többen vannak lent. De nem. A beszédet rövid idő után felváltja valami francia dalocska és látom a kiszűrődő fényekből, hogy a bent lévő táncol. Lejár az ideje, kijön. Rám néz, elvörösödik: Bocsánat, de jó kedvem van! :)

Aztán idegborzolóból is ízelítő:

Az egyik nő a büféstől kérdezi, hogy nem tud-e neki az erkélyajtóhoz kulcsot adni, mivel szeretne szellőztetni. Nem hajlandó tudomásul venni, hogy nála ilyen kulcs még véletlenül sincs. Aztán mikor már huszadszorra se sikerül neki felfogni, hogy mesterkulcs a bejárati ajtókhoz van, de az se a büfében, kikéri magának, hogy őt hülyének nézik...

A következő delikvens kér egy üveg bontatlan egri bikavért. A neves pincészet bora vélhetően jó minőségű. Emberünk egy fél óra elteltével visszajön a büféhez. Naivan azt gondolom, újabb adagra pályázik. Ehelyett reklamál, hogy ez nem olyan, mint amit ő inni szokott. Jó és?! Emiatt visszajönni? Mit vár? Az alkalmazott majd felhívja a pincészetet, vagy a nagykert, ahonnan beszerzik, hogy szar?! Küldjenek másikat?

Néha nem értem az embereket...