Senkit ne tévesszen meg, hogy a képeken alig vannak emberek. Igyekeztem kihagyni őket a fotóimról. Sokat rontott az élményen, hogy minden lépésnél többen is a nyakamba lihegtek. A nyuggerek úgy húztak el mellettünk, mintha csak a boltba sietnének akciós csirke farhátért.

És akkor beszéljenek újra a képek helyettem. Legalábbis egy kicsit.

Ezt a kecskét Szamaria falu előtt láttuk.

A szurdokot nemzeti parkká 1962-ben nyilvánították, a közepén lévő Szamária falu azóta nem lakott.

Az út lenyűgöző tájakon halad, sziklák közt, patakokon át, de a kevésbé edzetteknek nem ajánlom. Túracipőben/bakancsban sokkal kényelmesebb lett volna, mint edzőcipőben, de azért így is le lehetett jönni. Mivel a levegő a szurdok alsó részein megszorul, erősen javallott fejfedő viselése.

A szurdok függőleges falai helyenként elérik az 500 métert is, néhol 3, máshol meg 250 méter szélesek.

Érdemes megnézni, hogy milyen kis pontok az emberek. Sajnos az objektívval nem tudtam a teljes magasságot befogni.

Legtöbbet fényképezett pontja a "Vaskapunak" nevezett része, ahová sokszor még a nap se süt be. 

Az egyik kedvencem volt ez a sziklás rész, ahol a kövek úgy néznek ki, mint a zserbó. :D

Akit baleset ér, azt öszvérrel hozzák le.

A jegyet (5 euro) a túra végéig meg kell őrizni, mert kilépéskor kérik. Így garantálva, hogy senki nem marad bent.

Agia Roumeliből hajó (11 euro) viszi az utasokat a buszokig, másképp nem lehet elhagyni a települést.

A Líbiai tenger olyan gyönyörű kék, mint a Karib tenger, a partja itt fekete apró kavicsos volt, természetesen a megmártózás nem maradhatott ki.

A buszunk szédítő szerpentinen kanyargott vissza Agia Marinába. Elfáradtunk a nap végére rendesen. És a neheze csak másnap jött. A lábra állás nem volt kis feladat, tekintve, hogy olyan helyeken is izomlázunk volt, amiről azt sem tudtuk, hogy létezik.

Aki ehhez a túrához hasonló élményre vágyik, de nem ilyen kivitelben, annak a Topolya szurdokot ajánlom, az csak 6 km, Szamaria kistestvéreként említik.