Még mielőtt leharapnátok a fejemet!

Idézet a Kedvestől: "Bárhol meg lehet éhezni, de otthon kell jól lakni!"

A történet. 

Kevés helyes srácot látok mostanában. Illetve ez így nem is igaz. Világ életemben magasra tettem a mércét, s a nekem tetszetős pasikból kevés szaladgál az utcán. Vagy ha mégis, akkor nem is pasik, hanem kiskölykök. Igazi férfi, kisugárzással meg egyre kevesebb van.

Szóval azért mégis van egy srác. Olyan 28-33 év közti. A szőkéket alapból nem szeretem, mert gyorsan koszolódnak ;), de őt mindig megnézem, mert eléggé tetszetős. Reggelente a vonatnál szoktam látni, meg néha a városban. Hol makulátlanul elegáns, hol meg lezser. Az a típus, aki egy zsákban is jól nézne ki. Ráadásul a barátnője is csinos, remekül összeillenek.

Egyik reggel épp előttem ballagott öltönyben. Megnéztem, hogyne néztem volna meg. És mit ad Isten, valahogy a nadrág egyik szárát sikeresen a zoknijába tűrte. Jót mosolyogtam, de kötelességemnek éreztem, hogy felhívjam a figyelmét rá. Persze hogy szólít le az ember egy vadidegent? 

Mikor utolértem, megkocogtattam a vállát és nemes egyszerűséggel megjegyeztem, hogy a nadrág szár a zokniban van. Mire ő rám mosolygott és annyit mondott: "Hát ez vicces!"

Az is volt. :) Azóta már többször találkoztunk,de a történeti hűséghez tartozik, hogy csalódást okozott. Azt hittem, hogy egy ilyen közös "titok" után, ha már szinte minden nap látja az ember a másikat, legalább egy hellora futja. De nem. Ha nem, hát nem. :D