Cica Maca valamelyik nap majdnem sírva hívott fel.

Ecsetelte, hogy kinyúlt pólóban ül a tv előtt és váltakozva tömi magába a dinnyét, meg a kekszet. A dinnyelé a pólójára folyik, de már nem érdekli. A lakás úszik a koszban, meg a szanaszét hajigált cuccokban, de minek rakjon rendet, mikor hetekig a kutya se nyitja rá az ajtót?

Úgy éreztem kutya kötelességem átcaplatni és helyre rázni az agyát. Végeláthatatlan beszélgetésbe bonyolódtunk, melynek végén megígérte, hogy rendet rak, s összeszedi magát.

A legfőbb baj forrását abban jelölte meg, hogy kicsapongó élete nem vezet se előre, se hátra. Ágyában jönnek-mennek a pasik, de nem boldog. Irigykedve nézi a párokat az utcán, most meg főleg, hogy itt a nyár, s bármerre néz, mindenütt kisgyerekes családok és egymás kezét szorongató párocskák vannak.

Mondtam neki, hogy ez télen is pont így van, csak akkor a sötét miatt kevésbé tűnik fel. A nagy kérdésre, hogy miért csak olyan pasik vannak körülötte, akik szexen kívül mást nem akarnak, én sem tudtam választ adni.

Mint ahogy arra sem, hogy hol és mit ront el. Persze azt meg sem akarta hallani, hogy lesz jobb, meg ilyen és ehhez hasonló közhelyeket, vigasztalhatatlanul kezdett rajta eluralkodni a depresszió.

Olyannyira, hogy a végén az én hangulatomat is lehúzta. :(

Azt mondta, hogy nagyon szeretné, ha valaki lenne mellette, akivel nem titokban, lopott pillanatokig találkozik, nem olyan, aki ha elmegy, tátongó űr marad helyette, hanem, akit lehet szeretni, ölelni, s várni, készülni az újabb találkozásra.

Teljesen megértem. Hazaérve az jutott eszembe, hogy úgy igazán 5 éve voltam szerelmes... Hoppá! Az nem most volt...

A normális pasik kihaltak és pont. A dínókkal együtt.