A netes garázdálkodásnak vannak bizonyos alapszabályai, ami nélkül az egész semmit nem ér.

Persze lehet, hogy én vagyok óvatos, néha talán túlzottan is, de kinek jó az, ha pofára esik?

Már pedig, ha regisztrálok egy netes oldalon, van rá esély, hogy boldog-boldogtalan megtalál. Főleg, ha vagyok olyan hülye, hogy ezt megteszem úgy, hogy a saját nevemen regisztrálok. Vagy épp a munkáltatóm nagy örömére a munkahelyi címemről. Például az állami cégek és a bankok kifejezetten szeretik, ha a munkavállaló/ügyintéző a saját neve alatt regisztrál.

Vegyünk példának okáért egy Bankot. Így nagybetűvel, jelezve, hogy ez lehet bármelyik, a magyar piacon jelenlévő Bank. S ennél a banknál épp úgy, mint mondjuk bármelyik másiknál a munkavállaló mailcíme megegyezik a nevével és a @akármilyenbank.hu-val, vagy com-mal. Ha maradunk a példánknál, ami jelen esetben nem egy országos hálózatú bank, akkor nem nehéz kideríteni, hogy adott banknak az ország egy speciális régiójában van érdekeltsége, ergo szűkíti a megtalálási lehetőséget. Ha vagyok annyira buta, hogy nem épp kedves dolgokat írok az adott webes felületre, nem kell hozzá nyomozónak lenni, hogy hamar megtaláljanak.

Adva van az email cím. Az ember beütögeti néhány helyre és kész is a személyiségrajz. Mindjárt kiderül a közösségi oldalon rólam, hogy az ország mely részében laknak a barátaim, s ha tovább kutakodunk simán megállapítják, hogy a férjemet hogy hívják és hány gyerekem van, mikor van a szülinapom, mi érdekel, és ha annyira sok eszem van, hogy bárki számára látható a telefonszámom és a címem, már nincs is miért csodálkozni azon, hogy boldog-boldogtalan zaklat.

Persze ahhoz, hogy bárki is zaklasson,  mondjuk arra kell vetemednem, hogy megrágalmazom némi valótlan dologgal.

Egy, a számomra roppantul érdekes dolog formájában.

Nézzük a szigorú tényeket. Baj van a párkapcsolatommal. Oké, eljutok oda, hogy tenni akarok valamit, de hogy jut eszembe valaki olyannak írni, akit egyáltalán nem is ismerek, nem is ismerhetek, mert több száz kilométer választ el minket egymástól? Igen hamar kideríthető, hogy nincs közünk egymáshoz. Se a páromnak hozzá, se az illetőnek a páromhoz. Persze tudom, a zöld szemű szörnyeteg nem válogat, mindenki gyanús, még az is gyanús, aki nem gyanús. Ám ahhoz, hogy sikerüljön rendbe tenni a kapcsolatomat, nem árt, ha az ember lánya/fia körültekintően jár el, s meggyőződik valami úton-módon a valósnak vélt igazáról. S ilyenkor muszáj tartani némi önvizsgálatot, hogy vajon mi vezetett odáig, hogy a párom megcsal/megcsalt/megcsalni készül. /bármely elem tetszőlegesen helyettesíthető/

A hiba, igen kedves olvasó a hiba benned van. Meg bennem, meg a másikban. Épp ezért nehéz, sőt talán a legnehezebb beismerni, s belátni. S van olyan, hogy hiába teszek meg bármit, a másikat már nem fogom tudni visszaszerezni. Akkor sem, ha száz és száz közös bajt, örömet átéltünk anno együtt.

Néha tudomásul kell venni, hogy elfogynak az érzelmek, a tartalékok, s van, amit nem lehet visszacsinálni, bármennyire is szeretnénk. Nem azt mondom, hogy meg se próbáljuk, ám, ha megpróbáltuk, lássuk be, ha  nem megy. S engedjük a másikat boldognak lenni. Hogy aztán, a sebek begyógyultával mi is azok lehessünk.

Úgyhogy Szilvia, ha már baj van, előbb gondolkodj, aztán cselekedj! S fel a fejjel, lesz ez még jobb is!

Tulajdonképpen sajnálom azokat az embereket, akik a nagy virtuális szabadságban csak a szabadságot látják, annak veszélyeit nem, s álljon itt ezért a tanmese.