A második napon, ha lehet fokozni a várakozás izgalmát, még bizsergetőbb érzésekkel vártuk a csapatot. Már voltak kötődéseink, egyre több résztvevőt ismertünk meg közelebbről.

Tartalmas nap volt, ismét sok felismeréssel gazdagodtunk nem csak mi, a résztvevők is.

Ebéd után volt egy vicces történet is. Velünk párhuzamosan más rendezvényeket is tartottak az épületben, de a két társaság nem vegyült. Igaz reggel akadt, aki hozzánk szeretett volna csatlakozni és nehezményezte, hogy nincs névkártyája. Fel se tűnt neki, hogy senkit nem ismer onnan. Szóval Menis könyveit meg lehetett vásárolni ebédszünetben. Jöttek is a mieink, illetve a másik társaságból egy öltönyös férfi. Igyekeztünk felkelteni az érdeklődését, bár ő rá se pillantott a könyvekre és minket is leintett, csak annyit közölt, hogy neki kell egy ilyen. Kérdeztem tőle, ismeri-e a módszert, vagy hallott-e már az Esszenciáról. Emberünk nemmel felelt, a könyvekbe se nézett bele és mégis a hóna alá csapva egyet, ugyanolyan arckifejezéssel, ahogy jött, távozott fizetés után. Sokáig találgattuk, vajon mi vezethette őt a könyves asztalkához?

A nap végére elfáradtunk, de ez jóleső fáradtság volt. Menis minden szünetben elmondta, mit vár tőlünk a következő etapban. Világos kommunikáció zajlott köztünk is, nem volt csúszás, félreértés, gördülékenyen ment minden. A csapat szívét-lelkét beletette a munkába.

Az utolsó napon izgatottan vártuk a megható és gyönyörű záróceremóniát, szívünkben némi szomorúsággal, hogy véget ért valami nagyszerű dolog. Addigra  már a résztvevők is tudták, az igazi munka ez után kezdődik.

Magamat illetően is rengeteg tapasztalásra tettem szert. Például, hogy úgy is tudok csapatban dolgozni, ha nem én kontrollálok és irányítok mindent. Megtapasztalhattam, milyen az, ha másokra bízom magam. És bízhatok bennük. A csapatkapitánytól megtanultam, mennyire fontos, hogy szeretetteljes légkörben, nyíltan és kendőzetlenül beszéljünk a problémákról. Figyelve a társakra, az asszertív kommunikáció eszköztárával és pozitív megerősítésekkel segítve a megoldáskeresést.

Az egyik étkezésnél az én jó szándékom miatt valaki majdnem ebéd nélkül maradt. Ez bennem még akkor is dolgozott, mikor a többiek már rég napirendre tértek fölötte. Hoztam a berögzött mintát, attól tartva, ez később megtorlásra kerül. Ehelyett a társaim biztosítottak arról, hogy nincs az égvilágon semmi baj és minden jól végződött, ne emésszem magam.

Hálás vagyok nektek, hogy megmutattátok, a sebezhetőség is vállalható és nem ér miatta hátrányos megkülönböztetés. Nincsenek bélyegek, csak előre vivő támogató közeg. Köszönöm!!! <3

És most eljött az ideje, hogy leleplezzem a Sós Legendákat.

Ebédidőben történt. ;) Összetartó közösséggé kovácsolódtunk, az ebédet is közösen fogyasztottuk. De! Hiányzott a só. És például a sült krumpli csak sóval jó.

Az asszisztensi szoba minden földi jóval fel volt szerelve, de só, az nem volt. Ám a magyar élelmes, sósperecünk a terülj-terülj asztalkámon akadt. Az egyik asszisztenstárs levágta a zacskó sarkát és az alján összegyűlt só életet mentett. :)

A Sós Legendák hallatnak még magukról! ;)

Szerző: Berill Shero  2018.12.21. 21:11 Szólj hozzá!

Címkék: Esszencia

A bejegyzés trackback címe:

https://berillshero.blog.hu/api/trackback/id/tr3114467126

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.