A reggel remekül indult. Ferdinand rákérdezett a "városnéző" pólóként aposztrofált aikidos felsőmet látva, hogy karatézom-e. Mondtam, hogy aikidozom, s innen már gördülékeny volt a beszélgetés, kiderült, hogy elég jó szinten karatézott valaha, de vacak volt a szövetség, ment a széthúzás, felrúgták a szabályokat, szóval már nem csinálja. Mondta, hogy ha visszafelé is erre jövök, örömmel látnak. Vagy bármikor máskor :D Jó érzésekkel indultam útnak.

Az örömöm nem tartott sokáig, ugyanis az egyik gumipók körülbelül 500 méter után elengedett, s a hátsó felembe állt. Amivel nem is lett volna nagy baj. A baj abból lett, hogy a kedvenc bringás nadrágom kilyukadt. Persze jó turista módjára én ezzel csak az esti vetkőzésnél szembesültem. Utólag már mindegy is, mit gondoltak az emberek a kilógó hátsóm láttán, de azért na....:)

Utólag elárulhatom azt is, hogy ez a rész volt az egyik legcsodálatosabb a túra során. Ezt itt mindenkinek látnia kell, aki errefelé jár. Nem hiába híres Wachau nem csak a boráról, de a látnivalókról is. Utam során hegyek-völgyek, szőlőtőkék, mesebeli várak, kastélyok közt kanyarogtam. Lépten-nyomon meg kellett állnom fényképezni, így elég lassan haladtam.

Dürnstein lenyűgözött. Kicsit nekem olyan mini Szentendrés volt, megannyi turista, képzőművészeti alkotásokkal teli boltok, portré és tájkép rajzolók, igazi kirándulós hangulat. :) Igazi kirándulós árakkal. ;) De legalább lehetett kártyával is fizetni, ami az általam vásárolt hűtőmágneseim számát tekintve nem is volt baj.

Ez itt a vár, messziről.

Nos, erről az építményről fogalmam sincs, hogy micsoda, de nagyon tetszett.

És íme a városka hangulatát idéző kép:

A kilátás a város végén. Innen a Duna kanyargós vonalát követve haladtam. Ezt a látványt pedig csak itta a szemem és a lelkem. Teljesen feltöltődtem tőle.

A szőlőtőkék teraszos művelésben, a kerékpárút köztük fut, s időnként a vonatot is egészen közelről láthatjuk. Szerintem a lenti kép megállná a helyét egy jó kis bringás útikalauzban is.

A kedvemet még az sem tudta elrontani, hogy a viharfelhők folyamatosan gyülekeztek. 

Azt hiszem ezt talán Jochingban fényképeztem. Itt a tér azon felén, ahonnan a kép készült állt egy barométer, amin mindenféle információk voltak.

Innen már csak néhány kilométer volt Willendorfig, de előtte még jó magyar módjára felmásztam egy használaton kívüli kőfejtőhöz technikai szünetre. Az alábbi kép lefelé jövet készült.

Willendorfban szerettem volna megnézni a Vénusz múzeumot, amiről majdnem lemaradtam. Délben zárt (ebédidő kettőig) de a teremőr leányzó szenzációsan jó fej volt, látta, hogy meg vagyok pakolva, így ráhúzott a nyitvatartásra még néhány percet a kedvemért. A belépő két eurot taksált. A múzeum pillanatok alatt körbejárható volt, lévén, hogy egy nagyobbacska teremből áll, melynek közepén üvegvitrinben áll a 11 cm-es szobrocska. Egy másolat, tudomásom szerint az eredetit Bécsben őrzik. Az itt kiállított Vénusz szobor érdekessége, hogy kb. 35.000 éves és nagyon kidolgozott. A kiállítóterem térképén még néhány kőkorszaki Vénusz szobor lelőhelyet is láthatunk, mellettük a már koránt sem ilyen részletesen megmunkált szobor utánzatokkal.

A szobrot 1908-ban találták egy ásatásnál. Miután a múzeummal végeztem, a hölgy elirányított a kb. 50 m-re lévő lelőhelyhez, ahová néhány lépcső megmászása után jutottam. Fentről csodálatos panoráma nyílt a Dunára és a környékre, a lelőhelyet pedig egy jókora szobor jelezte.

Willendorfból már csak néhány kilométer volt Melk. A Duna bal partján érkeztem a városhoz vezető hídhoz, előtte még lefotóztam Emmersdorfot. A hídon nem volt időm a tériszonyommal foglalkozni, egyrészt, mert roppant mód fújt a szél,

másrészt meg lenyűgözött az impozáns apátság látványa.

Az apátság messze kiemelkedett a környezetből, az útikönyvből megtudtam, hogy a X. században épült, de mai formáját az 1700-as években nyerte el.

Az apátságba nem mentem fel, mert ahogy a város utcácskáin csatangoltam, megállapítottam, hogy a biciklit kb. a főtéren kéne hagyni, a városháza és a kávézók ölelte téren, s onnan még bizony jó pár perces gyaloglás vár az utazóra. Mire ideértem már du. két óra volt, s előttem  még egy jó 40 km-es szakasz volt. Attól féltem, hogy ha az is bővelkedik a látnivalókban, akkor sosem érek a kinézett szálláshelyig. (Utólag, egy barátnőm beszámolójából kitűnt, hogy nem volt elragadtatva az apátságtól, drágállotta a belépőt, amiért nem kárpótolta a belső látvány sem.) Én épp azt néztem odalentről, hogy mennyivel jobban mutatna, ha nem lenne felállványozva, s az jutott eszembe, hogy aki felmegy, vajon annak milyen a panoráma?

A várost elhagyva még egy búcsúpillantást vethettem az apátságra, mielőtt újra az egyhangú gát várt.

Ybbsig volt néhány látnivaló, dunai hajók és itt-ott felbukkanó várak. Úgy voltam vele, ha lesz szállás 10 km-rel odébb, akkor megnézem a várost és megyek tovább. A városka főterén lévő szökőkútnál álltam meg pihenni.

Innen telefonáltam és még jó, hogy nem indultam útnak, mert tele volt a netről kinézett panzió. Ybbsben is csak egy panziót találtam, aminek viszonylag elfogadható árai voltak, drága hotel azért akad. Igaz ez a panzió is belváros szívében volt. Még gurultam egyet, mielőtt döntöttem volna. Megtaláltam a bringamúzeumot, ami nem túl szerencsés időpontban van nyitva, reggel 10 és délután 17 ó között. Mondanom se kell, hogy már inkább hét óra volt, mire odaértem, így csak az ablakon bekukucskálva pillantottam be. Másnap is korai indulás volt tervben, így a múzeum kimaradt.