Előre bocsánatot kérek mind Peter Falktól, mind Columbo hadnagytól az alábbi történet miatt. :)

Egy nehéz nap után felszálltam a vonatra, s mivel az utolsó percekben érkeztem, így azt hittem, hogy nem is lesz helyem. Rögtön kiszúrtam a 40 feletti pasit. Eléggé öntelten pöffeszkedett egy 4-es egyik ülésén.

Gondoltam egy merészet, holott láthatóan nem volt szomjas, s megkérdeztem tőle, hogy szabad-e mellette a hely. Csodálkozva nézett rám, aztán bólintott. Az egész testtartása arról árulkodott, hogy NEKI ezen a világon bármit lehet. A fején láttam, hogy nem ma kezdte a piálást. Masszív alkesznak tűnt, hatalmas egoval. A ruhája rendezett, mondjuk középvezető benyomását keltette, de furcsálltam a hangtalan önbizalmát. A magyarázatra még várni kellett.

Hapsikám komótosan végigmért, majd elővett két magnókazettát a szatyrából és kitette a kisasztalkára. Szerintem felvontam a szemöldökömet, ma az mp4 lejátszók korában valaki még képes walkman-nel járkálni?! Levettem a kabátomat, helyet foglaltam vele szemben, ami nem aratott osztatlan sikert, hiszen széttett lábakkal elfoglalta szinte mindkét ülést, és így tulajdonképpen édes mindegy lett volna, hogy hova ülök, akkor se lett volna jó. Ennek örömére előkerült a walkman is, melyet nagy elánnal gyömöszölt a fülébe, majd tovább fixírozott. Úgy voltam vele, lesz, ami lesz, elővettem a magazinomat. Akkor kivette a füléből a fülhallgatót, a pillanat tört részéig úgy tűnt, hogy szólni fog, de meggondolta magát. Ahányszor lapoztam, annyiszor pillantott nagy érdeklődéssel a lapba. Aztán a farzsebében kezdett matatni, vagy akárhol is, a zakójától pont nem láttam, s tüntetőleg kitette az igazolványát a magnókazettái mellé. Persze nem akartam feltűnően bámulni, így csak épp felpillantottam két lapozás közt. A pasas nem bírt nyugodtan ülni. Egyre izgágább lett. Aztán megérkezett a kalauz, aki megkérdezte tőle, hogy meddig utazik. A pasas eléggé flegmán megmondta. A kaller úgy érezte, hogy ő itt kis hal, s mindjárt magyarázkodni kezdett, hogy "a kollégája mondta, hogy figyeljek és szóljak, ha netán elaludna." Hősünk, mint akinek természetes, hogy alattvalói ugrálnak, s a világ is körülötte forog nyugtázta egy biccentéssel, majd nagyvonalúan intett, hogy a társalgás eme egy oldalú formáját befejezte, a kalauz elmehet. Közben figyelte, hogy én mit veszek elő a kalauznak. Amikor látta, hogy a bérletemet, vissza is süllyedt az apátiába. Persze sokáig nem bírta. Oda-odakapott a lecsúszni készülő irattárcájához, s egy darabig ki-bekapcsolgatta a pántját... Észrevettem, amit mutatni akart, de direktbe nem akaródzott róla tudomást venni, semmi humorom nem volt a nagyságos úr egóját táplálni, így tovább olvastam. A fülke ajtaja eközben nem kevésszer nyílt ki. A pasas egyre nagyobb elánnal csapkodta vissza. Gondoltam jó fej leszek, na meg amúgy is idegesített, hogy lassan kitöri az ajtót a tokjából, így nagylelkűen felajánlottam neki, hogy átülhet mellém, ha nem akarja az ajtót csapdosni. Emberünk meg mutogatta, hogy nem érti amit mondok. Persze az már nem ment neki, hogy kivegye a füléből a walkmant. Így annyiban hagytam, majd azon vigyorogtam, hogy egy fél órás út alatt vajon hányszor fog még a könyökének ütődni az ajtó. :) Megérdemelte volna amúgy, hogy eltörje. Fél percig nem bírt normálisan ülni. Hol a karjait nyújtóztatta, s az első alkalommal még attól féltem, hogy kiszedi a kezemből az újságot, hol fütyörészett, hol meg csak úgy nézett. Nem engem, bármit. De olyan fixírozósan, hogy az ember zsebében nyíljon a bicska, s előbb-utóbb megkérdezze, hogy "mi a f...t bámulsz öreg?!" Persze este már senki sem volt ilyen bátor. Még félúton sem jártunk, mikor minden előzmény nélkül egyszer csak felpattant. Diadalittasan körbehordozta a tekintetét, mintha az udvartartását szemlélné, megnézte az asztalkára helyezett tárcáját, majd úgy indult el a mosdó felé, hogy az ajtókilincs majdnem a kezében maradt. Na bumm! Jó nagyot szólt. Ekkor nem túl feltűnően kicsit feljebb emelkedtem, hogy megnézzem, amit csak futólag láttam, s piaci bóvlinak gondoltam. Hát nem volt az.... Volt rajta szám.

Mire visszaért, ismét az újságba temetkeztem. Kissé csalódottan konstatálta, hogy a cuccaihoz senki sem nyúlt, közben mégis az érződött rajta, hogy amúgy meg úgy sem mertünk volna hozzányúlni. Levágta magát az ülésre, majd ismét döngve csapta be a kb. kétszázadszorra a karjának csapódó ajtót. Egy darabig újra fütyörészett, majd az óráját nézegette, végül nem bírta tovább, s elővett egy magazint az aktatáskájából. Fél szemmel odapillantottam. Pont olyan volt, mint az enyém. Nem olvasta sokáig. Sőt! Szerintem egyáltalán nem is olvasta, csak várta hátha megszólítom. Persze a magazin kinyitásának a pillanatában levágtam, a produkció nekem szól, hogy arra vár, hogy én szóljak hozzá, de nem volt semmi kedvem vele beszélgetni, ráadásul még élveztem is a játékot. Látta, hogy az újságja épp úgy nem hoz lázba, mint a kipakolt irattárcája, dühödten visszagyömöszölte a táskába.

Közeledett a célállomás. Előbb állt fel, mint én, s akkor tűnt fel az árnyalatnyi hasonlóság Columbo és közte. Felakasztva egy fekete balonkabát lógott. Hapsikám felvette, az igazolványtárcáját elsüllyesztette a zsebében, elővett egy doboz cigit, majd a részegek fura grimaszával konstatálta, hogy nincs már túl sok a dobozban. A cigit a szája sarkába lökte, majd az öngyújtójával pattintott kettőt. Kíváncsian figyeltem, vajon Mr. Ego meggyújtja-e? De nem tette. Éreztem, hogy engem néz. Persze én addigra kislisszoltam az ajtón és élvzetem, hogy elrontottam a játékát. :)

Ugyanis a férfi az volt akinek látszott. Tipikus régi rendszeres, csökött, egoista rendőr. Én a Zsaru magazint olvastam, ő a szolgálati jelvényét tette ki a tárcájával együtt. Nem tűnt nagyon valódinak, de volt rajta rendes jelvényszám.

Mindig is rühelltem az olyan pasasokat, akik hatalmukkal (sosem volt, régen letűnt stb.) operáltak. Nem csak a rendőrség szégyene egy alkesz osztályvezető mondjuk alezredesi rendfokozatban, piszokul nagy egoval, hanem a társadalomé is. Annyira lerítt róla, hogy "ki ha én nem" típus, aki többnyire erővel rendezi a vitákat, hogy öröm volt nézni. Remélem az ilyen rendőrök mihamarabb nyugdíjba vonulnak, s valaha volt kiskirályságuk romjain szép csendben elenyésznek.

Én szeretem a rendőröket, de nem az ilyen vaskalapos alakokat. Igaz, az önteltség és a butaság nem a hivatásosság kritériuma, hanem emberi tulajdonság. De mégis az a szomorú, hogy az ilyenek hatalmat kapnak a kezükbe.

- No comment -

Szerző: Berill Shero  2010.03.14. 20:45 Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://berillshero.blog.hu/api/trackback/id/tr351832461

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.