Reggelente össze kellett szednem Kelant munkába menet. Az előzményekhez tartozik, hogy Kelan mindentől messzire lakik. A vasúttól, a busztól, meg tőlem is. :)

A héten céges autóval jártam haza. Ennek az a legnagyobb előnye, hogy meleg van benne. :) Bár később érek haza, mintha vonattal közlekednék, de hát valamit valamiért. Kelant kiparancsoltam hát a megfelelő helyre, ahová ő szorgalmasan jött is.

Egyik reggel majdnem tragédia történt. Kelan szokásához híven átvágott a mezőn. A mező jó hely. Vannak rajta virágok, földút szeli ketté, szép időben bárányfelhők tanyáznak felette, s a távolból odaszűrődik a kacagva játszó gyermekek hangja  a közeli településről. Ám mostanában nem nyári idő van, csúnya fellegek borítják az eget, pocsolyákba süllyed a láb, a gyerekek fűtött szobáik ablakán vágyódva lesnek kifelé. S a rabszolga magányosan bandukol a nagy betonút felé. Néha egészen keveset kell rám várnia, máskor hosszú perceket tölt a mező és a főút közti megkopott füves területen.

Aztán az egyik reggel már messziről láttam, hogy Kelannak társasága akadt. Nem is egy, hanem mindjárt egy tucatnyi.... Jól fejlettek voltak, s csak remélni mertem, hogy nem akarnak vele együtt a kocsiba szállni. Már csak azért sem, mert nem fértünk volna el. És tulajdonképp... Az ember hall annyi mindent. Ezekről meg csupa rosszat. Sötétek voltak egytől egyig. Némelyik nagyobb, mint a másik, s látszott, hogy Kelannal akarnak jönni. Nyilvánvaló volt, hogy erőszakosak, rámenősek és hogy valószínűleg Kelan beszélt velük, ám az is tisztán látszott, hogy mindez hatástalan volt. Erőst törtem a fejem, hogy mi legyen, ha mégis megpróbálnak beszállni. Hiszen többen voltak, mint mi, és ugye a sok lúd disznót győz.

Kelan óvatos lépésekkel araszolt a kocsi irányába. Ezek meg a nyomában. Bepattant és közölte, hogy indítsak gyorsan. Ezt nem lehetett kivitelezni sajnos. A főúton mint megannyi szorgos hangya, szép sorban vonultak az autók. Minket senki nem akart beengedni.... Ezek meg jöttek. Egyikünknek sem volt eszében, hogy lenyomja a gombot, de végül erre nem is volt szükség. Valaki villantott, s úgy lőttem ki, mint akinek az élete a tét.

Kelan lassan nyugodott meg. Többszöri nekifutásra sikerült összefüggően elmondania hogyan találtak egymásra. Azt mondta korábban még sosem látta őket ott. Persze tudjuk mindannyian, hogy ezek csak bandába verődve erősek. Akkor bátrak. Egyedül amúgy sem jellemző, hogy mászkálnának, mindig csak csoportosan. A rabszolgám gyanútlanul, mint minden reggel ez idáig ballagott keresztül a mezőn. Persze látta őket, csak akkor még messze voltak. Igyekezett feltűnés nélkül elslisszolni, de mivel szépen fejlett darabok voltak, csak oda-odapillantott rájuk. Ezeknek se kellett több! Amint kiszúrták, hogy közönségük akadt elindultak felé. Kelan szedte a lábát, s közben imádkozott, hogy hamar érjek a megbeszélt helyre, mert tudta, ha utolérik vége. Többen vannak, körbefogják és akkor jaj... Belegondolni is rossz. Nem tudta őket lerázni. A főútig követték. Próbálták a maguk nyelvén elmagyarázni, hogy mi a helyzet, de Kelan ebből egy szót sem értett,  csak azt látta, hogy lerázhatatlanok.

Tanulság: sose nézz rájuk, sose fuss előlük, sose hagyd, hogy a mezőn végigkergessenek és beléd akarjanak csípni a pulykák! :)

Szerző: Berill Shero  2009.11.08. 19:50 Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://berillshero.blog.hu/api/trackback/id/tr231509682

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.