A fájdalom elvette az eszét. Már szinte félőrült volt. Tudta, hogy megszakad a szíve azért, azért az egyért, ha nem kapja vissza. Hihetetlen tulajdonságokkal ruházta fel, s érezte, hogy a várakozás már nem segít. Tennie kell valamit. Gyorsan! Rögtön!

A gondolatot tett követte. Nem is tudta hogy került a kezébe, de ott volt. A lába vitte. Előre.

Nagyon hamar, túl hamar ért oda. Még látta becsukódni az ajtót. A lépcsőházban még hallotta a lépéseket, s a kacajt. A nőét. Hallotta, s ereiben le-föl cikázott a vér. Dobolt minden sejtjében. Lihegve ért fel a negyedikre. Elképzelte mi várhat rá az ajtó mögött. Nem tétovázott sokáig. Tudta, hogy nincs bezárva. Sose zárta be. Még akkor se.

Először be akart rontani. Aztán mégsem tette. Finoman, szinte már túl óvatosan nyitotta ki az ajtót. Némán fülelt. Megbizonyosodott róla, hogy a hálószobából jönnek a hangok. Úgy volt minden, mint rég. Megsimogatta a porcelánkutya fejét, odébb söpörte az újságokat, s belerúgott a széthagyott cipőkbe. A külsőségeknek nincs jelentősége…

Már csak az a kép lebegett előtte. Jóindulatú ismerősök mindig vannak. Azoktól hallotta először. Aztán már mindenki mondta. Később csak sajnálkozva nézték. Őt. Pont őt, akit mindenki irigyelt. De ennek most vége! Pontot tesz rá. Vagy visszaszerzi, vagy örökre elintézi. Tudta, érezte, hogy a férfi már nem úgy gondolja. Benyitott a szobába. Először a nőt látta meg. Az ágyon feküdt. Meztelenül. A férfi háttal a fiókban turkált. Tudta, hogy még jókor érkezett. Most vagy soha! Kezében remegett a kés. Egyre erősebben markolta. Azt hitte a nő sikoltozni fog, amikor észreveszi, ehelyett csak a néma kérdés izzott riadt, ibolyakék szemében. A takarót sem próbálta meg magára húzni. A férfit sem figyelmeztette. Úgy történt, mint régen. Minden pont úgy. Csak saját maga helyett az a másik nő feküdt az ágyban. Kattant a fiók. A férfi lassan fordult meg. Mozdulatra ugyanúgy, mint mindig. Mint három éve minden nap. Ekkor vette észre a másik nőt. A kés őt is meglepte. Barna szeme egyikről a másikra ugrált, majd a kést tartó nőn állapodott meg. Cikáztak a gondolatai. Hogy miért pont most, miért ugyanúgy, vajon miért jött. A férfi szeretett volna kiabálni, törni-zúzni, megakadályozni, de meg sem mozdult. Csak állt a fiók előtt. A kés közelebb került. Jött, jött és a torkánál állapodott meg. A nő tudta, ha most elront valamit vége. Örökre. Sose kapja vissza. Félt attól, hogy a férfi kérdez valamit, vagy a nő az ágyban megmozdul, de semmi ilyesmi nem történt.

Ő sosem akarta, hogy így legyen vége. Ám most mégis itt volt. Keze izzadt a markolaton, s a fény ezüst szikrákat szórt a pengén. Néhány másodpercig habozott, aztán elintézte, amiért jött. Futva menekült a szobából, a lakásból, minél előbb ki a szabadba. Az ajtók döngve csapódtak be mögötte. Tudta, hogy senki sem fogja felelősségre vonni, mégis rohant.

Kezében ott szorongatta, amiért jött. A nagyanyja Faberge-tojását. A féltve őrzött kincset. Visszakapta. S a kést sem kellett használnia. Most majd megint jó lesz minden. Már most jó volt minden…

Szerző: Berill Shero  2009.08.24. 19:31 Szólj hozzá!

Címkék: művek

A bejegyzés trackback címe:

https://berillshero.blog.hu/api/trackback/id/tr371330960

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.